2009 szeptember 21.

akkor ezt valamiért kimaradt...
sem itt sem a másik blogon nem emlékeztem meg arról a napról, mikor a Laci Papa elment.
ez alapvetően Mokus blogjáról jutott eszembe. az elengedésről és az elfogadásról, aminek nem kell szerintem sem bekövetkeznie és senki sem szólhat bele abba, hogy ki hol és milyen formában, milyen módon őrzi szerettei emlékét.
én nem is tudtam, hogy velem volt egészen addig, amig át nem éltem azt, hogy elment.
Szép napsütéses őszi délutánon a Duna parton. Azt hittem csak a fejemben, de később rájöttem, valahol egy velem élő világban...az ő ölében ültem a Népfüdő utcai lakás nagyszobájában a régi barna huzatos fotelben. Összekuporodva, pizsamában. A következő pillanatban pedig ő felállt, és elköszönt és helyére került az apukám. Már az ő ölében ültem. És én akkor jöttem rá, hoyg ő addig vigyázott rám, amíg az apukám fel nem vállalta ezt a feladatot, amíg rá nem érzett erre, amíg ki nem alakult az a feltétel nélküli szeretet, vagyis inkább a szeretet tudata, ami a papával megvolt. Ő jelentette addig a  biztonságot... de elvégezte a feladatát és körülbelül 16 évvel a halála után elment. Addig sokszor éreztem hogy ott van a lakásban és azt hogy figyel néha. Azóta ezt nem érzem, de ha a szekrényben nézelődöm, mindig kezembe akad a szakadt barna köntöse, ami ott lóg és amit azóta fel nem vettem, de néha megölelgetek!

Szóval álljon itt egy emlékezés erről a napról és róla! Szeretett engem úgy ahogy voltam, pirosnak! És bár már máshol jár, ott amit én felfogni és behatárolni nem tudok, de tudom, hogy jár és ma is látom ahogy a bajuszát simogatja és az orrát megvakarja és megpöcköli!