a nyitás

azt hiszem, hogy a nyitás már ott kezdődött, hogy eldöntöttem, hajlandó vagyok valami nagyon intimet csomó idegen és egyben a legeslegjobb barátom szeme láttára megélni. Ekkor tettem le a voksomat a nyitás előtt. Az igazi nyitás előtt. Ez az az eset ugyanis, mikor nincs menekvés, be kell engedned, amit ott látsz. Vállalod, hogy elfogadod, ami megjelenik és kimondod, amit érzel. És ezt az emberek, kb 20an végig is nézik. És hihetetlen volt, mennyire kinyitott, mennyi minden jött elő. És miközben mindenki ott volt és figyelt, valamiért egyedül éltem át. De nem szégyenben, vagy elbújva egyedül, csak bátran egyedül. Az én sztorim volt, hát meg kellett élnem, anélkül, hogy bárkibe kapaszkodnék. Pedig volt segítségere jelentkezés. Manka egyből jött, mikor látta, mennyire sírok. Láttam, hogy közeledik, éreztem, hogy majd nem fogom akarni, hogy mellettem legyen, de megadtam magamnak az esélyt arra, hogy mégis elfogadjam. de nem esett jól. mondtam neki egyedül. még sosem akartam egyedül. de most muszáj volt.

de az egész nem ott kezdődött igazából. és nem is ott ért véget

az első lépés a döntés volt, hogy változtatni kell
a második, mikor kezdtem felismerni, hogy belül van valami
a harmadik, mikor rájöttem, egyedül nem fogom megtalálni mi ez
a negyedik, mikor segítséget kértem idegenektől
az ötödik mikor egy baráttól. valakitől, aki előtt sosem vállaltam fel magam
és ez közvetlenül azután volt, hogy letettem voksomat a családállítás mellett. azon az estén, mikor ott megéreztem, hogy mindenem be van zárulva. mikor megértettem, nem választhatnak engem, hiszen semmi sem megy keresztül rajtam. nem tudom megélni azt, amit ők várnak tőlem, csak nem tudom miért. mikor rájöttem, hogy ez is csak egy verseny a sok közül, mikor rájöttem, minden amit teszek, azt érzem bírálásra kerül és ítélet mondatik... akkor ráismertem valami belső félelemre ami ural engem. amit tudom egy ideje, hogy mindig is ott élt bennem.

és aztán vége lett az első felvonásnak és én úgy jöttem el onnan, hogy kudarcot vallottam, mert engem senki sem akart, bennem senki sem látta meg a lehetőséget és a segítséget. megint mindenki jobb, okosabb volt nálam. egész délután méregettem... hasonlítgattam...

aztán találkoztam OldNewFriend-del. Mostantól ONF :)
mert hazamenni nem tudtam volna. És sokáig beszélgettünk. sétáltunk, hagytam, hogy meséljen és valahol tudtam, csak erőt gyűjtök ahhoz, ami most jön. Ahhoz, hogy másnapra megtaláljam a kérdésemet, valakit be kellett engednem. Nagyon be, és nem is az volt a lényeg, hogy valakit. Mert Valaki (nagy V-vel :) volt akit beengedhettem volna, de nekem Őt kellett beengednem, mert ő volt az, aki előtt világ életemben a legjobban megjátszottam magam, aki előtt mindig menő akartam lenni, sosem csalódást okozni, nem mutatni neki azt ami fáj. olyan lenni kicsit mint ő. de nem lehetett mert nála volt a kulcs. erre már 5 éve is rájöttem. Hogy nála volt a kulcs, csak arra nem jöttem rá, hogy ha nem engedem az ajtó közelébe, akkor sosem fogja kinyitni hogy mögötte megtaláljam a tükröt. Pedig ott van a tükör és mindig is ott volt. De tudtam, hogy most be kell engednem, mert a kérdésemet már a tükörnek kell intéznem, azaz magamnak. Nem a csoportnak, nem a moderátornak. magamnak kell tudnom feltenni a kérdést. De nem találtam... és hosszú volt az a séta, és nagyon nehezen váltak szét a bokrok, de ONF most valahogy nagyon kitartó volt. És érezte, hogy az, ami most ott történik teljesen új. beengedtem a kétségeim közé, a önmarcangolásomba úgy, ahogy senkit sem merek aki előtt tartani akarom magam... de elfogadtam, hogy HA szeret, ezzel szeret, és mivel szeret, ez nem ronthat semmin. EZ vagyok én. és nagyon nagyon hihetetlen dolog volt. Mert szóról szóra haladtunk. Néha megakadtunk, mert nem mondtam ki amit igazán gondoltam. Néha nagyobbat haladtunk mint gondoltam volna, mert bár nem éreztem a súlyát, olyat mondtam, amit nem tudott vagy gondolt vagy hitt, az ő döbbenete pedig megmutatta számomra, hogy az, ami számomra evidens számára nem az... így kerülgettük... és aztán nem találtuk meg a kaput, azaz a kaput megtaláltuk, de nem nyithatta ki, nem tudta kinyitni, nem is neki kellett.. Hanem azt mondta, hogy itt a kulcs. Én a bokrokat átvágtam, de kinyitni nem tudom. Egyedül kell megtenned, de ha úgy érzed, megtaláltad a kérdést, vagy a titkot, akkor majd mondd el.
És itt vége lett. Felálltunk a padokról és megöleltük egymást és azt mondta, annyiszor akart már segíteni nekem, de sosem tudott, mert mindig olyan kész válaszokkal álltam elé, nem volt rajtam fogás. Be voltam zárva. Az igazi kérdést elrejtettem...
És a kulccsal a kezemben az érzéssel hogy meg kell találnom, és az elhatározással, hogy megteszem, hazamentem. Lefeküdtem és magamba néztem. És megtaláltam azt, amit rejtegetek. És megtaláltam a kérdést is ezzel együtt. ÉS én döbbentem meg a legjobban. Azt hittem valami szörnyűségre fogok bukkanni, valamire, amit magamnak is olyan nehezen vallok be, valami, amit mocskos és titkos és fájdalmas és amit találtam hatalmas titok volt. Én voltam. Minden ami vagyok. Semmi és Bármi. Mert Semmi sem volt abban a pillanatban amit rejtegetni kellett volna, hiszen én belül, egymagamban rendben voltam, mégis azt éreztem, Bármi, ami én vagyok, amit teszek, amit érzek, amit eszem, amit iszom, olvasok vagy éppen nem teszek olyanná alakulhat valaki, azaz Bárki szemében, ami szörnyű, rossz, elfogadhatatlan. És ezt nem bírtam bevállalni. Ezért nem engedtem be senkit a lakásomba. Ezért nem bírtam ha valaki anélkül van ott, hogy én nem, mert mi van, ha valamiről majd azt gondolja, nem jó és én nem vagyok ott, hogy kimagyarázzam. Én voltam ott. Én voltam a baj. A rossz, az elfogadhatatlan bárki szemében, mert sosem a saját szememmel néztem, hanem bárki szemével, mindenki szemével! egyszerre a világ összes szempárjával. és ezeken keresztül mondtam ítéletet magam felett. nem kérdeztem. Döntöttem. És nem vártam meg az ítéletet. Úgy döntöttem, nem lehet más. Hát kizártam a szemeket, kizártam az embereket nehogy megkérdőjelezzenek. Nehogy, istenem, azt nem bírnám elviselni!!!!!!!!!!!!!!!
És ezt láttam, mikor a kulccsal a kezemben lefeküdtem. Valakit, aki a saját szemétől fél és mindenki szemét látja benne. Belenéztem az összesbe és megtaláltam a kérdésemet.

Elaludtam.

Másnap elmentem családállításra és a kérdés velem jött. A kör előtt rám telepedett és fojtogatott és aztán ott volt a kör közepén és a válasz életre kelt. De akkor már ott voltam. Szemben láttam magammal, a tükörrel és tényleg néztem és befogadtam s megnyitottam.

Nem sokkal később szörnyű élethelyzetbe kerültem. Megalázó volt, kiszolgáltatott. Rettenetes. Egy váratlan pánikroham. Először azt hittem, egyedül kell megoldanom. Nem mertem beengedni senkit, mert ciki, kiszolgáltatott és gyenge. Szánalmas, hiszen ha az ember nem tud segíteni magán szánalmassá válik, míg ha a másik nem tud segíteni rajta, szánalmat érez és sajnálatot és ha valamit rettenetesen gyűlölök, az az, ha valaki szán engem. rettegek ettől az érzéstől. De rájöttem, be kell engednem,  A SZITUÁCIÓ NEM ÉN VAGYOK! És ami az abszolút iróniája a dolognak, hogy az ember, aki velem volt, LÉNYEGÉBEN EGYETLEN, aki előtt ha lehet sokkal, de sokkal kevésbé akartam magam valaha kiadni, mint ONF előtt. Az egyetlen, aki előtt én akartam lenni a tökéletes,a  hibátlan, az ideális, akkor is ha nem tudtam mit jelent ez. Aki ha azt mondta, hogy lehet mikró nélkül érni, akkor én söpredéknek éreztem magam, mert nem volt mikróm... és beengedtem. És ...