2010. május 29., szombat
a halál
egyelőre csak annyi álljon itten, hogy a kapcsolatom a halállal megváltozott. azt hiszem jobban vagyok vele, jobban elfogadom és kevesbe felem. legyen szo a sajátomról vagy szeretteiméről... és az ember az életet is jobban szereti, ha kevésbé féli a halált.
2010. május 18., kedd
a nyitás
azt hiszem, hogy a nyitás már ott kezdődött, hogy eldöntöttem, hajlandó vagyok valami nagyon intimet csomó idegen és egyben a legeslegjobb barátom szeme láttára megélni. Ekkor tettem le a voksomat a nyitás előtt. Az igazi nyitás előtt. Ez az az eset ugyanis, mikor nincs menekvés, be kell engedned, amit ott látsz. Vállalod, hogy elfogadod, ami megjelenik és kimondod, amit érzel. És ezt az emberek, kb 20an végig is nézik. És hihetetlen volt, mennyire kinyitott, mennyi minden jött elő. És miközben mindenki ott volt és figyelt, valamiért egyedül éltem át. De nem szégyenben, vagy elbújva egyedül, csak bátran egyedül. Az én sztorim volt, hát meg kellett élnem, anélkül, hogy bárkibe kapaszkodnék. Pedig volt segítségere jelentkezés. Manka egyből jött, mikor látta, mennyire sírok. Láttam, hogy közeledik, éreztem, hogy majd nem fogom akarni, hogy mellettem legyen, de megadtam magamnak az esélyt arra, hogy mégis elfogadjam. de nem esett jól. mondtam neki egyedül. még sosem akartam egyedül. de most muszáj volt.
de az egész nem ott kezdődött igazából. és nem is ott ért véget
az első lépés a döntés volt, hogy változtatni kell
a második, mikor kezdtem felismerni, hogy belül van valami
a harmadik, mikor rájöttem, egyedül nem fogom megtalálni mi ez
a negyedik, mikor segítséget kértem idegenektől
az ötödik mikor egy baráttól. valakitől, aki előtt sosem vállaltam fel magam
és ez közvetlenül azután volt, hogy letettem voksomat a családállítás mellett. azon az estén, mikor ott megéreztem, hogy mindenem be van zárulva. mikor megértettem, nem választhatnak engem, hiszen semmi sem megy keresztül rajtam. nem tudom megélni azt, amit ők várnak tőlem, csak nem tudom miért. mikor rájöttem, hogy ez is csak egy verseny a sok közül, mikor rájöttem, minden amit teszek, azt érzem bírálásra kerül és ítélet mondatik... akkor ráismertem valami belső félelemre ami ural engem. amit tudom egy ideje, hogy mindig is ott élt bennem.
és aztán vége lett az első felvonásnak és én úgy jöttem el onnan, hogy kudarcot vallottam, mert engem senki sem akart, bennem senki sem látta meg a lehetőséget és a segítséget. megint mindenki jobb, okosabb volt nálam. egész délután méregettem... hasonlítgattam...
aztán találkoztam OldNewFriend-del. Mostantól ONF :)
mert hazamenni nem tudtam volna. És sokáig beszélgettünk. sétáltunk, hagytam, hogy meséljen és valahol tudtam, csak erőt gyűjtök ahhoz, ami most jön. Ahhoz, hogy másnapra megtaláljam a kérdésemet, valakit be kellett engednem. Nagyon be, és nem is az volt a lényeg, hogy valakit. Mert Valaki (nagy V-vel :) volt akit beengedhettem volna, de nekem Őt kellett beengednem, mert ő volt az, aki előtt világ életemben a legjobban megjátszottam magam, aki előtt mindig menő akartam lenni, sosem csalódást okozni, nem mutatni neki azt ami fáj. olyan lenni kicsit mint ő. de nem lehetett mert nála volt a kulcs. erre már 5 éve is rájöttem. Hogy nála volt a kulcs, csak arra nem jöttem rá, hogy ha nem engedem az ajtó közelébe, akkor sosem fogja kinyitni hogy mögötte megtaláljam a tükröt. Pedig ott van a tükör és mindig is ott volt. De tudtam, hogy most be kell engednem, mert a kérdésemet már a tükörnek kell intéznem, azaz magamnak. Nem a csoportnak, nem a moderátornak. magamnak kell tudnom feltenni a kérdést. De nem találtam... és hosszú volt az a séta, és nagyon nehezen váltak szét a bokrok, de ONF most valahogy nagyon kitartó volt. És érezte, hogy az, ami most ott történik teljesen új. beengedtem a kétségeim közé, a önmarcangolásomba úgy, ahogy senkit sem merek aki előtt tartani akarom magam... de elfogadtam, hogy HA szeret, ezzel szeret, és mivel szeret, ez nem ronthat semmin. EZ vagyok én. és nagyon nagyon hihetetlen dolog volt. Mert szóról szóra haladtunk. Néha megakadtunk, mert nem mondtam ki amit igazán gondoltam. Néha nagyobbat haladtunk mint gondoltam volna, mert bár nem éreztem a súlyát, olyat mondtam, amit nem tudott vagy gondolt vagy hitt, az ő döbbenete pedig megmutatta számomra, hogy az, ami számomra evidens számára nem az... így kerülgettük... és aztán nem találtuk meg a kaput, azaz a kaput megtaláltuk, de nem nyithatta ki, nem tudta kinyitni, nem is neki kellett.. Hanem azt mondta, hogy itt a kulcs. Én a bokrokat átvágtam, de kinyitni nem tudom. Egyedül kell megtenned, de ha úgy érzed, megtaláltad a kérdést, vagy a titkot, akkor majd mondd el.
És itt vége lett. Felálltunk a padokról és megöleltük egymást és azt mondta, annyiszor akart már segíteni nekem, de sosem tudott, mert mindig olyan kész válaszokkal álltam elé, nem volt rajtam fogás. Be voltam zárva. Az igazi kérdést elrejtettem...
És a kulccsal a kezemben az érzéssel hogy meg kell találnom, és az elhatározással, hogy megteszem, hazamentem. Lefeküdtem és magamba néztem. És megtaláltam azt, amit rejtegetek. És megtaláltam a kérdést is ezzel együtt. ÉS én döbbentem meg a legjobban. Azt hittem valami szörnyűségre fogok bukkanni, valamire, amit magamnak is olyan nehezen vallok be, valami, amit mocskos és titkos és fájdalmas és amit találtam hatalmas titok volt. Én voltam. Minden ami vagyok. Semmi és Bármi. Mert Semmi sem volt abban a pillanatban amit rejtegetni kellett volna, hiszen én belül, egymagamban rendben voltam, mégis azt éreztem, Bármi, ami én vagyok, amit teszek, amit érzek, amit eszem, amit iszom, olvasok vagy éppen nem teszek olyanná alakulhat valaki, azaz Bárki szemében, ami szörnyű, rossz, elfogadhatatlan. És ezt nem bírtam bevállalni. Ezért nem engedtem be senkit a lakásomba. Ezért nem bírtam ha valaki anélkül van ott, hogy én nem, mert mi van, ha valamiről majd azt gondolja, nem jó és én nem vagyok ott, hogy kimagyarázzam. Én voltam ott. Én voltam a baj. A rossz, az elfogadhatatlan bárki szemében, mert sosem a saját szememmel néztem, hanem bárki szemével, mindenki szemével! egyszerre a világ összes szempárjával. és ezeken keresztül mondtam ítéletet magam felett. nem kérdeztem. Döntöttem. És nem vártam meg az ítéletet. Úgy döntöttem, nem lehet más. Hát kizártam a szemeket, kizártam az embereket nehogy megkérdőjelezzenek. Nehogy, istenem, azt nem bírnám elviselni!!!!!!!!!!!!!!!
És ezt láttam, mikor a kulccsal a kezemben lefeküdtem. Valakit, aki a saját szemétől fél és mindenki szemét látja benne. Belenéztem az összesbe és megtaláltam a kérdésemet.
Elaludtam.
Másnap elmentem családállításra és a kérdés velem jött. A kör előtt rám telepedett és fojtogatott és aztán ott volt a kör közepén és a válasz életre kelt. De akkor már ott voltam. Szemben láttam magammal, a tükörrel és tényleg néztem és befogadtam s megnyitottam.
Nem sokkal később szörnyű élethelyzetbe kerültem. Megalázó volt, kiszolgáltatott. Rettenetes. Egy váratlan pánikroham. Először azt hittem, egyedül kell megoldanom. Nem mertem beengedni senkit, mert ciki, kiszolgáltatott és gyenge. Szánalmas, hiszen ha az ember nem tud segíteni magán szánalmassá válik, míg ha a másik nem tud segíteni rajta, szánalmat érez és sajnálatot és ha valamit rettenetesen gyűlölök, az az, ha valaki szán engem. rettegek ettől az érzéstől. De rájöttem, be kell engednem, A SZITUÁCIÓ NEM ÉN VAGYOK! És ami az abszolút iróniája a dolognak, hogy az ember, aki velem volt, LÉNYEGÉBEN EGYETLEN, aki előtt ha lehet sokkal, de sokkal kevésbé akartam magam valaha kiadni, mint ONF előtt. Az egyetlen, aki előtt én akartam lenni a tökéletes,a hibátlan, az ideális, akkor is ha nem tudtam mit jelent ez. Aki ha azt mondta, hogy lehet mikró nélkül érni, akkor én söpredéknek éreztem magam, mert nem volt mikróm... és beengedtem. És ...
de az egész nem ott kezdődött igazából. és nem is ott ért véget
az első lépés a döntés volt, hogy változtatni kell
a második, mikor kezdtem felismerni, hogy belül van valami
a harmadik, mikor rájöttem, egyedül nem fogom megtalálni mi ez
a negyedik, mikor segítséget kértem idegenektől
az ötödik mikor egy baráttól. valakitől, aki előtt sosem vállaltam fel magam
és ez közvetlenül azután volt, hogy letettem voksomat a családállítás mellett. azon az estén, mikor ott megéreztem, hogy mindenem be van zárulva. mikor megértettem, nem választhatnak engem, hiszen semmi sem megy keresztül rajtam. nem tudom megélni azt, amit ők várnak tőlem, csak nem tudom miért. mikor rájöttem, hogy ez is csak egy verseny a sok közül, mikor rájöttem, minden amit teszek, azt érzem bírálásra kerül és ítélet mondatik... akkor ráismertem valami belső félelemre ami ural engem. amit tudom egy ideje, hogy mindig is ott élt bennem.
és aztán vége lett az első felvonásnak és én úgy jöttem el onnan, hogy kudarcot vallottam, mert engem senki sem akart, bennem senki sem látta meg a lehetőséget és a segítséget. megint mindenki jobb, okosabb volt nálam. egész délután méregettem... hasonlítgattam...
aztán találkoztam OldNewFriend-del. Mostantól ONF :)
mert hazamenni nem tudtam volna. És sokáig beszélgettünk. sétáltunk, hagytam, hogy meséljen és valahol tudtam, csak erőt gyűjtök ahhoz, ami most jön. Ahhoz, hogy másnapra megtaláljam a kérdésemet, valakit be kellett engednem. Nagyon be, és nem is az volt a lényeg, hogy valakit. Mert Valaki (nagy V-vel :) volt akit beengedhettem volna, de nekem Őt kellett beengednem, mert ő volt az, aki előtt világ életemben a legjobban megjátszottam magam, aki előtt mindig menő akartam lenni, sosem csalódást okozni, nem mutatni neki azt ami fáj. olyan lenni kicsit mint ő. de nem lehetett mert nála volt a kulcs. erre már 5 éve is rájöttem. Hogy nála volt a kulcs, csak arra nem jöttem rá, hogy ha nem engedem az ajtó közelébe, akkor sosem fogja kinyitni hogy mögötte megtaláljam a tükröt. Pedig ott van a tükör és mindig is ott volt. De tudtam, hogy most be kell engednem, mert a kérdésemet már a tükörnek kell intéznem, azaz magamnak. Nem a csoportnak, nem a moderátornak. magamnak kell tudnom feltenni a kérdést. De nem találtam... és hosszú volt az a séta, és nagyon nehezen váltak szét a bokrok, de ONF most valahogy nagyon kitartó volt. És érezte, hogy az, ami most ott történik teljesen új. beengedtem a kétségeim közé, a önmarcangolásomba úgy, ahogy senkit sem merek aki előtt tartani akarom magam... de elfogadtam, hogy HA szeret, ezzel szeret, és mivel szeret, ez nem ronthat semmin. EZ vagyok én. és nagyon nagyon hihetetlen dolog volt. Mert szóról szóra haladtunk. Néha megakadtunk, mert nem mondtam ki amit igazán gondoltam. Néha nagyobbat haladtunk mint gondoltam volna, mert bár nem éreztem a súlyát, olyat mondtam, amit nem tudott vagy gondolt vagy hitt, az ő döbbenete pedig megmutatta számomra, hogy az, ami számomra evidens számára nem az... így kerülgettük... és aztán nem találtuk meg a kaput, azaz a kaput megtaláltuk, de nem nyithatta ki, nem tudta kinyitni, nem is neki kellett.. Hanem azt mondta, hogy itt a kulcs. Én a bokrokat átvágtam, de kinyitni nem tudom. Egyedül kell megtenned, de ha úgy érzed, megtaláltad a kérdést, vagy a titkot, akkor majd mondd el.
És itt vége lett. Felálltunk a padokról és megöleltük egymást és azt mondta, annyiszor akart már segíteni nekem, de sosem tudott, mert mindig olyan kész válaszokkal álltam elé, nem volt rajtam fogás. Be voltam zárva. Az igazi kérdést elrejtettem...
És a kulccsal a kezemben az érzéssel hogy meg kell találnom, és az elhatározással, hogy megteszem, hazamentem. Lefeküdtem és magamba néztem. És megtaláltam azt, amit rejtegetek. És megtaláltam a kérdést is ezzel együtt. ÉS én döbbentem meg a legjobban. Azt hittem valami szörnyűségre fogok bukkanni, valamire, amit magamnak is olyan nehezen vallok be, valami, amit mocskos és titkos és fájdalmas és amit találtam hatalmas titok volt. Én voltam. Minden ami vagyok. Semmi és Bármi. Mert Semmi sem volt abban a pillanatban amit rejtegetni kellett volna, hiszen én belül, egymagamban rendben voltam, mégis azt éreztem, Bármi, ami én vagyok, amit teszek, amit érzek, amit eszem, amit iszom, olvasok vagy éppen nem teszek olyanná alakulhat valaki, azaz Bárki szemében, ami szörnyű, rossz, elfogadhatatlan. És ezt nem bírtam bevállalni. Ezért nem engedtem be senkit a lakásomba. Ezért nem bírtam ha valaki anélkül van ott, hogy én nem, mert mi van, ha valamiről majd azt gondolja, nem jó és én nem vagyok ott, hogy kimagyarázzam. Én voltam ott. Én voltam a baj. A rossz, az elfogadhatatlan bárki szemében, mert sosem a saját szememmel néztem, hanem bárki szemével, mindenki szemével! egyszerre a világ összes szempárjával. és ezeken keresztül mondtam ítéletet magam felett. nem kérdeztem. Döntöttem. És nem vártam meg az ítéletet. Úgy döntöttem, nem lehet más. Hát kizártam a szemeket, kizártam az embereket nehogy megkérdőjelezzenek. Nehogy, istenem, azt nem bírnám elviselni!!!!!!!!!!!!!!!
És ezt láttam, mikor a kulccsal a kezemben lefeküdtem. Valakit, aki a saját szemétől fél és mindenki szemét látja benne. Belenéztem az összesbe és megtaláltam a kérdésemet.
Elaludtam.
Másnap elmentem családállításra és a kérdés velem jött. A kör előtt rám telepedett és fojtogatott és aztán ott volt a kör közepén és a válasz életre kelt. De akkor már ott voltam. Szemben láttam magammal, a tükörrel és tényleg néztem és befogadtam s megnyitottam.
Nem sokkal később szörnyű élethelyzetbe kerültem. Megalázó volt, kiszolgáltatott. Rettenetes. Egy váratlan pánikroham. Először azt hittem, egyedül kell megoldanom. Nem mertem beengedni senkit, mert ciki, kiszolgáltatott és gyenge. Szánalmas, hiszen ha az ember nem tud segíteni magán szánalmassá válik, míg ha a másik nem tud segíteni rajta, szánalmat érez és sajnálatot és ha valamit rettenetesen gyűlölök, az az, ha valaki szán engem. rettegek ettől az érzéstől. De rájöttem, be kell engednem, A SZITUÁCIÓ NEM ÉN VAGYOK! És ami az abszolút iróniája a dolognak, hogy az ember, aki velem volt, LÉNYEGÉBEN EGYETLEN, aki előtt ha lehet sokkal, de sokkal kevésbé akartam magam valaha kiadni, mint ONF előtt. Az egyetlen, aki előtt én akartam lenni a tökéletes,a hibátlan, az ideális, akkor is ha nem tudtam mit jelent ez. Aki ha azt mondta, hogy lehet mikró nélkül érni, akkor én söpredéknek éreztem magam, mert nem volt mikróm... és beengedtem. És ...
2010. május 15., szombat
pánik
tegnap átestem életem remélhetőleg legrosszabb pánikrohamán. Persze volt hozzá természetes segítőtársam, ami nagyban felelrősíthtte ezt a folyamatot és ennek megélését. snki sem mondta, hogy ne próbálkozzam ilyenekkel a 21 csendes nap alatt. hát ez ütött. és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a családállítás ütött így ki. a bent tartott információ katalizátor nélkül 21 nap alatt felszívódik. nem beszélhettem róla, azaz én, aki mindent úgy old meg, hogy kimondja, megvitetja, most, életem egyik legmegrázóbb élményét nem mondhatom el, nem vitethatom meg, ami nem baj, de úgy látszik fortyogott ez belül, bár én nem éreztem. de tegnap katalizáltam. szegény R-Ex meg döbbenten nézte végig. másfél órát tartott kb és iszonyatosan ijesztő volt.
az egész hányingerrel kezdődött. iszonyú gyors szívverés és mindent elsöprő hányinger. de nem volt mit kihányni, így aztán csak inger maradt. Aztán remegés. előjött a horvátországi élmény, amikor ez a semmiből megjelent a vizibiklin. nem a kezem remegett, hanem az ereimben a vörösvértestek ugrándoztak és iszonyú sebességgel ralliztak. és nem mult el. aztán kitaláltam, a viz segít, (a földreülés nem segített), vizben tartottam a kezem és mostam az arcom, de ne mult el, kitaláltam zuhany, R-Ex hozott törölközőt. szegény ő pillanatok alatt kijózanodott. egy ideig azt hittem megoldom egyedül és ki akartam zárni, aztán rájöttem, hogy bármilyen állapotban is vagyok, most valakit be kell engednem és kell, hogy mellettem legyen valaki, és R-Ex ott volt, hát behívtam. aztán jött a zuhi ötlet, de egy újabb rosszullét éetántorított, viszont meg is nyugtaott. jobban lettem. a földön ülve beszélgettünk. aztán megint rossz lett. és rájöttem, hogy mint a családállításon, változtatgatom a helyzetemet. sehol sem tudok huzamosabb időt eltölteni, sehol sem nyugszom meg. mindig azzal szórakoztam, hogy előre beleképzeltem magam egy másik helyzsínbe és megpróbltam rájönni, vajon ott hogy érezném magam és ha nem volt rossz érzés kipróbáltam. sétáltam a gangon, meg álltam kint a hidegben, ittam narancslevet, ittam vizet, mostam fogat, ultem földön, széken, takaróban a kanapén, R-Ex lábára dölve aludtam el végül a kanapén, aztán még kimászott a fejem aló és még beszélgettünk és aztán rájöttem, hogy csöndre vágyom, megmondtam neki, hogy aludjunk és elaludtam. és reggelre egy furcsa megkönnyebbülésen és kisebb kimerültségen kívül már nem volt bajom.
de nagyon-nagyon durva volt!
az egész hányingerrel kezdődött. iszonyú gyors szívverés és mindent elsöprő hányinger. de nem volt mit kihányni, így aztán csak inger maradt. Aztán remegés. előjött a horvátországi élmény, amikor ez a semmiből megjelent a vizibiklin. nem a kezem remegett, hanem az ereimben a vörösvértestek ugrándoztak és iszonyú sebességgel ralliztak. és nem mult el. aztán kitaláltam, a viz segít, (a földreülés nem segített), vizben tartottam a kezem és mostam az arcom, de ne mult el, kitaláltam zuhany, R-Ex hozott törölközőt. szegény ő pillanatok alatt kijózanodott. egy ideig azt hittem megoldom egyedül és ki akartam zárni, aztán rájöttem, hogy bármilyen állapotban is vagyok, most valakit be kell engednem és kell, hogy mellettem legyen valaki, és R-Ex ott volt, hát behívtam. aztán jött a zuhi ötlet, de egy újabb rosszullét éetántorított, viszont meg is nyugtaott. jobban lettem. a földön ülve beszélgettünk. aztán megint rossz lett. és rájöttem, hogy mint a családállításon, változtatgatom a helyzetemet. sehol sem tudok huzamosabb időt eltölteni, sehol sem nyugszom meg. mindig azzal szórakoztam, hogy előre beleképzeltem magam egy másik helyzsínbe és megpróbltam rájönni, vajon ott hogy érezném magam és ha nem volt rossz érzés kipróbáltam. sétáltam a gangon, meg álltam kint a hidegben, ittam narancslevet, ittam vizet, mostam fogat, ultem földön, széken, takaróban a kanapén, R-Ex lábára dölve aludtam el végül a kanapén, aztán még kimászott a fejem aló és még beszélgettünk és aztán rájöttem, hogy csöndre vágyom, megmondtam neki, hogy aludjunk és elaludtam. és reggelre egy furcsa megkönnyebbülésen és kisebb kimerültségen kívül már nem volt bajom.
de nagyon-nagyon durva volt!
2010. május 14., péntek
lelki maratonista
az ember egy adottságcsomaggal és történetcsomaggal születik le a földre
nekem is van egy adottság csomagom és az adottság nem csak a külső jegyekre és a tehetségre vonatkozik, hanem a lelki adottságra is. milyen is vagy? milyen a lelki ellenálló képességed? mennyire hatnak meg, érintenek meg dolgok? mennyire vagy képes megkeményíteni magad... ezek is adottságok.
és ahogy le tud az embr fogyni, úgyanúgy képs a lelki adottságain is változtatni, finomítani... illetve lehetek tehetséges is mint a nap, vagy lehetek kicsit tehetséges és nagyon szorgalmas, vagy középút mindkettőből és mégis lesz belőlem valaki. lehet, hogy nem születtem matematikusnak, de ahogy ikerlány anno tette, mégis megtanulta a fizikát, mert orvos akart lnni. sosem lesz nagy kutató és nagy orvos, de magához képest a teljesítménye talán nagyobb, mint bármelyik nagy kutatóé. mert önmagunkat legyőzni, a saját korlátainkkal, történetünkkel harcolni és nyerni, bár a világ objektív versenyében lehet h nem látszik, a szubjktív versenyedben mégis sokkal nagyobb dolog. Nem leszel maratonista, de magadhoz képest a szigetkör, akkora teljesítmény, mint valaki másnak a maraton és a lényeg, hogy bár világ szinten az kap elismerést, de a te szinteden hasonló éredménynek kell tudnod megélni
szóval én is egy ilyen csomaggal születtem.
vannak lelki, fizikai és tehetségbeli adottságaim. és ha objektív szubjektivitással megnézem maga...vagyis ha onmagamhoz és adottságaimhoz mérem a helyet, ahol tartok, akkor egészen más képet kapok, mint ha másokhoz. Jó, tudom, ez evidens, ha azt vesszük, hogy jajj, sosem leszek nádszál vékony. igen, ez evidens, és hogy picasso sem leszek, ez is az, de amugy ez utóbbi már inkább lelki adottságnak köszönhető mint tehetségbelinek.
és itt a lényeg
eddig a lelki adottságot én nem tartottam adottságnak
inkább azt éreztem milyen gyenge vagyok, hogy nem tudok erős lenni, és leszarom lenni mint mások
kudarcnak éreztem a leki adottságaimat és azt, hogy nem tudok megváltozni
pedig ha belegondolunk tejóég, annyit változtam lelkileg és önismeretben, mintha most maratont futnék.
lelki maratonfutó lettem úgy, hogy adottságaimat tekintve nem gondoltam volna, hogy lehetséges. és nem láttam ezt, nem éreztem eredménynek, mert nem magamhoz mértem ezt, hanem olyan emberek teljesítményéhez, akik egészen más csomaggal indultak. Nekem gyönyörű a lelkem (ezt nem én mondtam:), de ezzel együtt sokkal sérülékenyebb és félénkebb is. sokkal mélyebbre kerülnek a sebek és meg is maradnak benne egészen addig, amig nem vagyok képes a tudatommal hatni és gyógyítani. és jelen pillanatban ott tartok, hogy a teljes tudatlanságból az öngyógyításig juottam. ezt a lépést most tanulom, és nagyon-nagyon sok kis sebet kell begyógyítanom, de én teszem. és vannak emberek, akik nálam sokkal előrébb vannak, de nem azért, mert annyit tettek, mint én, hanem posztán azért, mert az ő lelkük nem ilyen...
nekem is van egy adottság csomagom és az adottság nem csak a külső jegyekre és a tehetségre vonatkozik, hanem a lelki adottságra is. milyen is vagy? milyen a lelki ellenálló képességed? mennyire hatnak meg, érintenek meg dolgok? mennyire vagy képes megkeményíteni magad... ezek is adottságok.
és ahogy le tud az embr fogyni, úgyanúgy képs a lelki adottságain is változtatni, finomítani... illetve lehetek tehetséges is mint a nap, vagy lehetek kicsit tehetséges és nagyon szorgalmas, vagy középút mindkettőből és mégis lesz belőlem valaki. lehet, hogy nem születtem matematikusnak, de ahogy ikerlány anno tette, mégis megtanulta a fizikát, mert orvos akart lnni. sosem lesz nagy kutató és nagy orvos, de magához képest a teljesítménye talán nagyobb, mint bármelyik nagy kutatóé. mert önmagunkat legyőzni, a saját korlátainkkal, történetünkkel harcolni és nyerni, bár a világ objektív versenyében lehet h nem látszik, a szubjktív versenyedben mégis sokkal nagyobb dolog. Nem leszel maratonista, de magadhoz képest a szigetkör, akkora teljesítmény, mint valaki másnak a maraton és a lényeg, hogy bár világ szinten az kap elismerést, de a te szinteden hasonló éredménynek kell tudnod megélni
szóval én is egy ilyen csomaggal születtem.
vannak lelki, fizikai és tehetségbeli adottságaim. és ha objektív szubjektivitással megnézem maga...vagyis ha onmagamhoz és adottságaimhoz mérem a helyet, ahol tartok, akkor egészen más képet kapok, mint ha másokhoz. Jó, tudom, ez evidens, ha azt vesszük, hogy jajj, sosem leszek nádszál vékony. igen, ez evidens, és hogy picasso sem leszek, ez is az, de amugy ez utóbbi már inkább lelki adottságnak köszönhető mint tehetségbelinek.
és itt a lényeg
eddig a lelki adottságot én nem tartottam adottságnak
inkább azt éreztem milyen gyenge vagyok, hogy nem tudok erős lenni, és leszarom lenni mint mások
kudarcnak éreztem a leki adottságaimat és azt, hogy nem tudok megváltozni
pedig ha belegondolunk tejóég, annyit változtam lelkileg és önismeretben, mintha most maratont futnék.
lelki maratonfutó lettem úgy, hogy adottságaimat tekintve nem gondoltam volna, hogy lehetséges. és nem láttam ezt, nem éreztem eredménynek, mert nem magamhoz mértem ezt, hanem olyan emberek teljesítményéhez, akik egészen más csomaggal indultak. Nekem gyönyörű a lelkem (ezt nem én mondtam:), de ezzel együtt sokkal sérülékenyebb és félénkebb is. sokkal mélyebbre kerülnek a sebek és meg is maradnak benne egészen addig, amig nem vagyok képes a tudatommal hatni és gyógyítani. és jelen pillanatban ott tartok, hogy a teljes tudatlanságból az öngyógyításig juottam. ezt a lépést most tanulom, és nagyon-nagyon sok kis sebet kell begyógyítanom, de én teszem. és vannak emberek, akik nálam sokkal előrébb vannak, de nem azért, mert annyit tettek, mint én, hanem posztán azért, mert az ő lelkük nem ilyen...
2010. május 8., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)