haláltudat

Ma valaki elment! Így mondjuk szépen, és ez magában rejti a folytatást. Mert aki elmegy, megy valahova. Valahonnan valahova tart.

Nekem egészen furcsa a viszonyom a halállal.
Furcsa módon nagyon sokat gondolok rá. Félem és értetlenül állok előtte. Bár alapvetően nem a saját halálomtól félek. Valójában a szeretteim halálát nem tudom megemészteni. Felfoghatatlannak érzem, hogy ne legyenek ott soha többé! Vagy ebben az életben már soha!
A napokban úgy éreztem a halál teljesen értelmetlenné teszi az életet, és csak akkor lesz ez másképp, ha életet adsz magad is.
Ám a következő pillanatban belekapaszkodom abba, hogy egyesek szerint ez nem a kezdet és a vég, hanem miután elmegyünk, valami új kezdődik. Mint egy születés. és ez végül is logikus. Csak annak szemtanúja lehetek, mi történik egy magzattal, hiába nem emlékszem saját bőrömön. Csak a hit marad. önmagában, megfoghatatlanul.

Jó lenne hinni. Csak nem tudom miben higgyek. Melyik "mese" az, amit be tudok fogadni. Még egyiket sem sikerült, túlságosan is kötődöm a kézzelfoghatósághoz, a valósághoz, bár kreatív vagyok, mégsem tudom elengedni azt amiben élünk.

Számomra ez nem csak egy illúzió. Ez az egyetlen, amit érzek. A többit az érzékelés hiánya megkérdőjelezi. Pedig nagyon vágyom a hitre. Mert érzem, könnyebbé tenne sok mindent!

Remélem Ő hitt és így lépett tovább!
Különben iszonyú ijesztő lehet a halál küszöbén állni!

Innen is szép álmokat vagy életet kívánok! Azt amire Ő vágyott az utolsó pillanatban!