"nekem jobb nélküled"

mondtam ki tegnap délután a világ legtermészetesebb módján ezt a mondatot valakinek, akinél jobban soha senkit sem szerettem. És aki nálam jobban soha senkit sem szeretett.
Ám sajnos ez nem elég. Ez a szeretet megnyomorít minket, azaz csak engem, neki nincsenek elég mély érzései ahhoz hogy megnyomorítsa. Nem tudja azt érezni amit én, és nem irántam nem tudja, alpvetően képtelen rá.
Így hát tegnap szembenéztem a saját érzéseimmel, szembenéztem vele, elmondtam neki majd szakítottam vele.
És nem csak mint férfi és mint nő, hanem mint barátok. Ez a kapcsolat sosem lehet már a régi. Ezt ő nem akarja és nem tudja elfogadni, nem tudja felfogni. Azt gondolja, ez átmeneti és hamarosan visszakaphat. De csak magára gondol. Imád, tisztel azért, amit tettem, ahogy tettem, ledöbbent, de nem érti. Nem érti, hogy én soha többé nem akarok és nem is fogok olyan mély kapcsolatba kerülni vele, mint ami eddig volt.

És az élet visszaigazol és támogat és küldte N-t aki kapaszkodó, aki a hegybe vájt lépcső, hogy mégse maradjak kapaszkodó nélkül. Hogy ne azt érezzem, hogy most, hogy kilöktem a mankóimat, összeesem. Megállok a lábamon. Bizonytalanok még a lépéseim, de menni fog és majd ha a magam ura leszek, minden sokkal jobb lesz!